Grossglockner

A megelőző évben történt mászásokon és túrákon felbuzdulva már kora tavasszal elkezdtük az éves akciók tervezgetését. Fő (és hasonlóan elvakult) partnert találtam Marci barátomban, akivel a mászóedzések során ismerkedtem meg. Eredetileg márciusban terveztük a túrát a Grossvenedigerre - aztán ez Grossglocknerre változott, és a lavinaveszély, meg az egyéb elfoglaltságok miatt májusra csúszott.
A túra szervezése megfelelően rosszra sikeredett - állandóan változott a csapat összetétele az új jelentkezések és lemondások miatt. Az időjárás amelyet a net élő kamerái, műholdképei és előrejelzései alapján folyamatosan követtünk, meglehetősen kétesélyes jóslatokat mutatott (de legalább nem volt lavinaveszély).


Végül az utolsó nap kapkodva össze a szükséges cuccokat (amelyből, mint kiderült kimaradt egy s más) és ketten, de mindenre elszántan indultunk neki péntek reggel a sok vidám utat megélt, bátyámtól kölcsönzött VW Transporterrel. A max. 100 km/órás tempó ellenére 11 óra autózás után érkeztünk meg Kals-ba, ahonnan egy hegyi szerpentin vezetett fel az 1950m magasan található Lücknerhausig.
A szerpentin mentén elhaladunk egy nyitott sorompó alatt, melyből arra következtettünk, hogy sikeresen megúsztuk a hegyi magánutakon fizetendő baksist.
Az autóval a ház melletti parkolóban álltunk le, és még láthattuk a lemenő nap fényében tündöklő csúcsokat, és a Glocknert egy pamaccsal a csúcsán (ez utóbbit hiába szuggeráltuk, nem távozott). Kicsit sétáltunk a környéken, a nagyon kedves vörös hajú lánytól a szállóban kértünk és kaptunk vizet és biztató időjárás-előrejelzést. Az éjszakát a mikrobusz szivacsának kényelmében töltöttük el.
Marci - akit saját bevallása szerint hajnalban rugdosni kell - nemcsak hogy saját elhatározásából felkelt kora reggel, de még erre engem is rábírt. Így történhetett, hogy jóllakottan indulhattunk neki hatkor az utunknak, szemközt a Glockner csúcsával amely a kristálytiszta égben csúcsosodott a magasba.
Rendre meg-megálltunk valami öltözködés miatt, ami azért nyúlt hosszúra, mert következetesen minden a hátizsák legalján volt. Aztán átváltottunk műanyag bakancsra, mihelyt a Lücknerhütte fölött elértük a hóhatárt. Egy darabig vidáman baktattunk a normál útvonalon (mellettünk sorba araszoltak el a sítúrázók), aztán amikor a Stüdlhütte északi hegyoldalába kezdtünk felkapaszkodni belemásztunk egy olyan szakaszba, ahol térdig, majd derékig süppedtünk a hóba. Látván a dolog lehetetlen voltát, úgy döntöttünk, hogy a sítúrázók útvonalán folytatjuk az utat, amely egy kis gerinc mentén vezet fel a csúcs és az Erzherzog Johann Hütte alatti gleccserre. Ennek megfelelően nadrágunkat letesztelvén lecsúsztunk a völgybe és a túloldal napsütötte de keményebb haván, közvetlenül a sziklás rész mentén keztdük ismét a felfelé kapaszkodást. Bár a kötélnek köszönhetően én cipeltem a nagyobb pakkot, minden fáradtság nélkül lépdeltem elöl, míg ki nem értünk egy lankásabb szakaszra, ahol egy-két magányos sziklatoronytól eltekintve a gleccser uralta a terepet. Itt bekötöttük magunkat és tovább haladtunk felfelé, helyenként el-el süppedve a hóba.
A szikrázó nap keményen sütötte az arcunkat, ami már csak azért is kínos gondolatokat ébresztett bennünk, mivel a Labellót, meg a naptejet otthon hagytuk. Szerencsére egy vidám jénai házaspár (aki utánunk indult, de már lefele síelt a menedékháztól) megajándékozott minket egy naptejjel, és azt hiszem ez volt az a momentum, ahol megúsztuk arcunk tökéletes szénné égését.
Az idő múlt, a lejtő egyre meredekebbé, a hátizsák egyre nehezebbé vált, csak a menedékház tűnt ugyanolyan távolinak a maga néhány száz méteres távolságával a sziklagerinc tetején. Egy meredek hólejtőn felkapaszkodva elértük a gerincet (amit talán célszerűbb lett volna végig követni, mint azt lefele tettük) és kezdetét vette a sziklázás száz méternyi meredek letörésekkel mindkét oldalon. A mászás során, amely technikailag egyáltalán nem volt nehéz, segítséget nyújtott a beépített fix acélkötél. Ahol épp hiányzott, vagy a hó alá volt temetve ott maradt a lépésenkénti csákányleszúrás, vagy fogáskeresés, mert a nagy hátizsákommal tartottam egy egyensúlyvesztés okozta kibillenés lehetőségétől. A végén már a kimerültségtől és a problémás szakaszok miatt, már jónak számított a 10m/perc sebesség. Aztán persze jött a szokásos érzékcsalódás, amikor a karnyújtásnyira lévő menedékházig még vagy háromszor meg kellett állni pihenni, de aztán csak elérkezett a pillanat fél négykor, amikor a téli szállásnál lekerült végre a hátunkról a zsák.
A 3400m-en felépített Erzherzog Johann Hütte, kitűnő kilátást biztosított minden irányba. Körbetekintve látható volt a Franz Joseph Haus és a Pasterzen gleccser, a csúcsok erdeje egészen a Lienzi Dolomitokig, vagy talán még azon is túl, a völgy és a gleccser amin felküzdöttük magunkat, ismét távolban a Grossvenediger fehér piramisa, és közvetlen közel a Grossglockner havas kuloárokkal tagolt sziklatömbje.
A téli szállás egy asztalt, egy tűzhelyet, és kb. 10 fekhelyet tartalmazott. Felderítve a további helyiségeket még vagy 20-30 alvóhelyni hely akadt, illetve le lehetett menni az alagsorba a WC-re. A hangulat eléggé tükrözte a téli idényvég problémáit - tűzifa helyett bútordarabok, az előtérben kőkeményre letaposott hó, a WC csaknem tele a téli idény összes mászójának komposztjával. Persze nekünk akkor ez a világ legjobb helyének számított, ettünk valamit, jeget olvasztottunk (szigorúan a tetőről bányászott jégcsapokból, azt talán mégsem vizelték össze mindenféle renitens elemek) és lepihentünk. Nyolc óra előtt még befutott egy öt fős vidám olasz sítúracsapat, de az ilyenkor szokásos sztorizás a hiányos angoltudásuk miatt most elmaradt.
Reggel ismét hatkor keltünk, de csalódottan kellett tudomásul venni, hogy a látótávolság csak 20-30m. Ilyen ködben az egyetlen dolog amit tehetünk, a leereszkedés az ismert és a sziklák által jól meghatározható útvonalon. Bízva az idő jobbra fordulásában komótosan elkezdtünk jeget olvasztani, és reggelit készíteni. Szerencsénkre az idő kitisztult, és voltak pillanatok, amikor ismét teljességében szemlélhettük a Glocknert.
Végül tíz órakor indultunk neki a csúcsnak. Mivel kissé elnyűttnek éreztem magam, Marci vállalta be a kötél cipelését és a nyomtaposást. Ez utóbbi különösen akkor volt hasznos, amikor a közel 45 fokos lejtőn már kisebb rúgásokkal is így sikerült lépést biztosítani magamnak. Mint később kiderült, ismét elhagytuk a normál utat, ami kitér jobbra egy lankásabb részre és onnan fordul vissza balra egészen a hegyláb meredek részéig. Így egy lankásabb platóra felérvén rövid séta után nekivághattunk az utolsó meredek havas szakasznak. A hegy északi oldalába kerülvén hó egyre keményedett, ezért felcsatoltuk hágóvasainkat. A fáradtság, vagy talán a hegyibetegség egyre inkább kiszívta az erőt belőlem, ezért még pihenőkkel is csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudtam tovább mászni. Tudtam, hogy az utolsó rész, de a ‘scharte’ mindenképpen kétemberes szakasz a biztosítás miatt, ezért a büszkeségem mellett még az is hajtott, hogy nem hagyhatom cserben a mászópartnerem. Végül sikerült felküzdeni magam a havas kuloáron melynek a túloldala egy jóval meredekebb leszakadás volt. Bár a felhő megint kezdett sűrűsödni körülöttünk, lassan minden egyes mozdulatot megfontolva kezdtünk el kapaszkodni a gerincen fölfelé. Helyzetünket nehezítette, hogy az út vegyesen volt sziklás és havas, így gyakran előfordult, hogy sem a csákányt nem tudtuk biztonságos mélységbe verni, sem a sziklán nem találtunk fogást. A gerincszakasz szintén nem volt nehéz, viszont helyenként meglehetősen keskeny volt az út, és a több száz méteres meredek lejtők nem sok jóval kecsegtettek egy kicsúszást illetően. Közben egyre sűrűbbé vált a köd, az oldalt lefutó pillérek a semmibe futottak bele, ráadásul elkezdett esni a hó is.
Aztán Marci a Kleinglockner tetején ülve leszólt hozzám 3 méterrel lejjebb:
- Forduljunk vissza.
Mit gondol ilyenkor az ember 40 méterrel a csúcs alatt? Hát mindenképpen a sok erőfeszítésre, az anyagi kiadásokra, és egyáltalán az egész vállalkozás sikertelenségére. Ez hatványozottan nyomasztott engem, aki már-már úgy érzem, hogy valami állandó balsors kísér útjaimon. Ugyanakkor nyilvánvaló volt, hogy egy hatalmasat bukhatunk azért a tizenöt percért, amit egy ködbe burkolódzó csúcs meghódítására áldozunk.
- Jó, forduljunk.
Mindezt mondtam a legkisebb szívfájdalom nélkül, és így utólag is csak azt vallom, jól tettük, hogy visszafordultunk.
A lemenetelnél elértünk egy kitettebb szakaszhoz, ahol egy kampóhoz biztosítva terveztünk a kötélen leereszkedni. Én ereszkedtem Marci nyolcasával (még egy dolog, amit otthon felejtettem), ő pedig két HMS karabinerrel. Kesztyűs kézzel a merev kötelet a nyolcasba behelyezni egy kicsit más volt mint a hazai iskolafalakon, de azért ment. Két-három fél kötélhosszat ereszkedtünk le így, majd még gyalogoltunk egy kicsit lefele a sziklás beszállásig.
A kuloáron folytattuk a sétát lefelé. A lecsúszás már csak azért is bizonytalanná tette volna a helyzetet, mivel a látótávolság kb. 20m volt, egymás elvesztése pedig könnyen végzetes lehet. A nyomok keveredtek a lesiklók nyomaival, helyenként pedig teljesen befújta őket a porhó. A platóra érve kérdésessé vált a leereszkedés helye. A lejtőn harántoztunk ide-oda vagy száz métert, mire megleltük nyomainkat, melyek a házhoz vezettek. A lejtő aljától már a jellegzetes sziklaalakzatok és a jelzőoszlopok alapján tájékozódtunk, végül visszajutottunk a menedékházba.
Benn aztán fáradtan elnyúltam az ágyon. Szunyókálásomnak társam vetett véget, aki közben megfőzött egy adag spagettit, amit egy jó kedélyű német mászóval hármasban költöttünk el. Bár magam olyannyira fáradt voltam, hogy a cipők felvétele is perceket vett igénybe, szerencsére Marci volt olyan erőszakos, hogy rábírt a szedelődzködésre, mielőtt még a sok új hó lehetetlenné nem teszi a leereszkedést.
Lassan ereszkedtünk le a gerincen, és ezúttal végig követtük azt. A szikla és a gleccser határán eléggé hasadékgyanús volt a terep, ezért ott egy kötélhosszon a hóba szúrt csákányról biztosítottuk egymást. A máskor oly egyszerű kötéladagolás most a teljesen kifárasztotta a kezeimet, a kötél végén pedig egy darabig csak a földet bámulva lihegtem. A továbbiakban a már bejárt szakaszon ereszkedtünk lefele a süppedős hóban.
Innentől kezdve a túra meglehetősen egyoldalúvá vált számomra. Állandóan lemaradoztam, és minden idegszálammal azon voltam, hogy nehogy elbillenjek a következő lépésben. A testi fáradtság természetesen a hangulatomra is hatást gyakorolt - csalódás és szégyen kavargott bennem, amiért ennyire hurka vagyok. Minden egyes lépés ami közelebb vitt a célhoz, egy küzdelem volt a test akaratával szemben, amely inkább helyben kinyúlt volna. Sem a sorozatos pihenések, sem a csokoládé vagy a limonádé nem nyújtott egy rövid megnyugvásnál többet.
Az alsóbb szakaszokon a hóesés havasesőbe váltott, a hó pedig helyenként térdig, vagy még magasabban ellepte a lábunkat. A Lücknerhütte után már szilárd úton folytattuk tovább lefele, ezen a szakaszon már képes voltam megállás nélkül gyalogolni.
A kocsihoz közeledvén fáradtságom apátiába ment át, így még az annyira várt megérkezésnek sem tudtam örülni. A mintegy ötórás ereszkedés után (normaidő két és fél óra) sárosan és nedvesen ültem a kocsiban magam elé meredve, miközben az eső kopogott a tetőn.
Nagy nehezen még rávettem magam, hogy valami kulturáltabb ruhát öltve elgyalogoljak a szállóig vízért, majd a vacsora után lepihentünk aludni.
A történet csattanója lehet, hogy itthon derült ki, hogy a gondos befűzés ellenére, valami hiba történt a filmtovábbítással, így a csodálatosnak remélt képeimből egy sem sikerült.
Összefoglalva: Bár csak egy hajszálon múlt a siker, ami mégis rossz érzést kölcsönöz az egész túrának, az nem más, minthogy kicsit nagyobb odafigyeléssel elkerülhető lett volna számos kínos epizód. A Glockner jó időben, kitaposott úton még a déli oldalról is megmászható egy nap alatt (persze kisebb pakkal és egy pár síbottal felszerelkezve).

Azt hiszem soha nem voltam olyan jó erőnlétben, mint akkor, de soha ennyire elnyűtt sem egy túra végén. Akkoriban rendszeresen jártam mászóedzésekre, Béla volt az edző, meg valahol a mentorom is. Itthon magyarázkodtam, hogy így-úgy rossz idő, mire ő az egyik viselkedési kliséjének megfelelően mélyen a szemembe nézett és azt mondta: - Az a legnagyobb hibád, ha azt hiszed, hogy az időjárás miatt nem sikerült! És egyből összeállt a rossz akklimatizáció, a sok fölös cucc (csak a filmes gép 1 kiló volt szerintem:), a hótalp hiánya. Hülye voltam, na. Néha ma is elkelne Béla egy-két lelki pofon erejéig. A Glocknerre meg egyszer fel kell mennem - hisz kötelező darab.