Szabadidő persze nulla, de hát elég egy napocska is, hiszen Ausztria pár óra a vastag aszfaltcsíkon, a Hohe Wand, Rax, Schneeberg szentháromság pedig kellően nagy játszótér a kiruccanni vágyóknak. Persze számtalanszor jártunk már itt, a klettersteigek is jóbarátaink, de nem téli köntösben. Morfondírozás, a HTL-Steig biztos belefér. Meteo valahol a frankó és az ótvar között, hó kevés. Másfél nappal a tervezett indulás előtt csörgetem Miklóst, jó neki is a vasárnap. Kitalálja hogy akkor már legyen egy rövid steig, egy kis séta a fennsíkon és utána HTL. Nem is kell kacifántosabb logisztika, kocsi hátuljába vágom a cuccokat, spájzban túrok egy zacskónyi ennivalót, igyekszem időben lepihenni.
Találkozás reggel ötkor Pesten, kilenckor már a dreistetteni parkolóban megszabadulunk polgári gönceinktől és túraöltönnyel tiszteljük meg a napot. A Währinger Steig beszállása valóban pár perc, tovább tartott molyolni a túrabotok teleszkópjaival. Előttünk egy háromfős osztrák társaság nyomul, mire magunkon tudjuk a beülőt és a többi szükséges felszerelést, már el is tűntek. Most vagyok itt először, annyit tudok, hogy C-s meghogy 70 méter de inkább kevesebb. Nagy lendülettel nekiugrok, kibillenek, beakad a karcsi a békába, szerencsétlenkedek, aztán végre egymásba marnak a fogaskerekek és megindulok felfelé. Nem is kívánok többet írni a steigről, rövid de klassz, frankó oldott mészkő, megkerülhető turistaúton, gyerekeknek túl nagyok a lépésközök. Az is kész csoda hogy összehoztam belőle másfél perc filmet mosóporreklám nélkül.
Térképünk nincs, meglepő módon nem is vitatkozunk rajta ki miatt nincs, klassz havas az erdő, örömtúra a mai. Érzésre meg az emlékeinkből próbálunk a fennsík széle mentén haladni a jelzett utakon. Bekeveredünk egy rövid láncos-lépcsős szurdokba is, van valami neve is, amit sebtiben el is felejtek, mint bármi gutentag-nál összetettebb hangzású német kifejezést. Sógorék pedánsak a maguk módján, kihelyezett móricka ábrázolások a környék útjairól minden kilométeren. A vendéglátó egységek is rendre követik egymást, alkoholüzemű túrázóknál nem kell hogy a hátizsákba ömlesztett laposüvegek sokasága csörömpöléssel rombolja a természeti lénnyé transzcendentálódás meditatív hangulatát. Ágakon vastag zúzmara, még a bágyadt napfényben is ragyog a világ körülöttünk. A terep lágyan hullámvasutazik, változatos beszédtémákkal ütjük el az időt, időnként a turistaút kibukkan a fennsík szélén, ahol a leszakadó fal pereméről elénk táruló fátyolos panoráma jelzi hogy ez azért mégsem a hazai dombvidék. Egy fedett helyen megállunk a gondosan bepakolt hazait kalóriára váltani, közben tippelgetünk mi is lehet ez a kunyhó, végül a mészégetőt hozzuk ki győztesnek.
Innen már tényleg csak pár perc a skywalk - aki tudja úgyis tudja, aki nem tudja, annak meg magyarázatként annyi, hogy egy 200 méteres mélység fölé kinyúló háromszög alakú fémpodesztről van szó, ahol osztrák nyugdíjas csoportok az itthon közhelyszerű időskori egszisztenciális fenyegetettség hiányában a tériszonytól vezérelve pörgethetik fel a vérnyomásukat a háziorvosuk által bölcs pillantással nyugtázott higanymilliméter érték fölé. De ne legyek sznob, én is roppantul élvezem a dolgot, noha munkámból adódóan kisebb dimenziókban rendre megélem a szellős rácsos pódiumokon való vigéckedést. Mindezen túl egy kedvező perspektíva nyílik innen a HTL-steig felső szakaszára, ami nem kis polemizálásra adott lehetőséget. Időben elkalibráltuk magunkat, így azt gondoltuk a HTL-nek cak a felső részét járjuk be, illetve gondoltuk idáig, mert a látvány hatására bizonyos kételyek merültek fel. Legalábbis Miklósban, akit zavart a felső lejegesedett rész, én eltökéltem magam, ha már itt vagyunk akkor beszállunk. Álláspontjaink nem látszódtak közeledni egészen addig, míg ki nem sétáltunk a steig tetejéig. Itt a pár méter lejegesedett részen túl úgy tűnt a felső pár méter kábel is mintha le lenne bontva, és már én is vállalhatatlannak tartottam az egészet nem kis csalódással a szívemben.
De várjunk csak egy percet! Van itt még egy rövid ferrata: az E kategóriás Blutspur. Ez nekem úgyis kimaradt múltkor, úgyhogy újra melegség gyúlt zsigereimben. Lesétáltunk egy tekergőző ösvényen oda ahol a HTL és a Blutspur elágazik. A Blutspur kezdetén a drótapplikátorok megengedték maguknak azt a tréfát, hogy az első vasat meglehetősen magasra helyezték, nehogy valaki babakocsival arra induljon el esetleg. Miklós erre is csak legyintett, hogy kár bepróbálkozni, meghát esetleg ha hágóvasat és csákányt hoztunk volna meg ilyenek. Micsoda? Itt drájtúlingozni? Megy ez, figyelj csak - mondtam magamban és beöltözködés után a lépéseket és fogásokat keresve araszoltam fölfele a sziklán. Itt is van karnyújtásnyira a drót, tessék. Még legalább három méter - szólt mindez barátom narrációjában. Na várjunk csak itt egy fogás balra aztán csak ide kéne lépni, de ez magasan van, ez meg jeges, na de nézzük így jobbról, a túróba mi a francot lehet itt megfogni, ok, békesség, nézzük csak még egyszer, na innen akkor, mi is lesz ha innen dobok egy hátast? Na nem, ilyen nem lesz, hiszen nem is erre megyek hanem merre is, az ott pedig legalább egy kétujjas lyuk, de ki nőtt ilyen magasra, én nem az biztos, na de ha itt betámasztok a bakanccsal, terheljük csak meg, na betojtam ne tovább, pedig ez a jó, na még egyszer egy kicsit arrább, hát nem, ez ciki mindenképp, visszafordulok, és nem, jobbra biztos ennyire ótvar? Biztosan. De ha meglépném azt a peremet amihez csak valahogy oda kéne kapaszkodni, porolom a havat kézzel, csak bujkál itt egy lépcsőfok, amire egy elefánt is fellép, nem? És nem. Mindezzel percekig szórakoztattam társam, mire megalázottan visszafordultam. Persze nem fogadom el a dolgot, ez nem foghat ki rajtam, biztos van megoldás, ami kiböki a szemem csak nem veszem észre. Azt hiszem az utóbbi évek nem csak a pocakeresztéssel teltek, de fejben is meggyengültem, nem merek rizikózni, illetve ott is rizikót látok ahol nincs. Vagy csak korábban voltam egy szerencsés vakmerő ördög. Egyáltalán mire ez az egész, figyel valaki, fizetnek érte, ki a fenének akarok bizonyítani? Pedig nem utálok veszteni. Általában, de nem most.
Morgolódva veszem le a beülőt és pakolom el. Nyáron visszajövünk, magyarázkodom, de ez is szánalmasnak hat. Sovány vigasz, hogy megkeressük a Blutspur tetejét és ennek is horror a kiszállása a jég miatt. Nem ezen múlott. Az egyik vendéglő teraszán jól szituált káeurópai vendég módjára elszopogatjuk a termoszunk utolsó teamolekuláit és irányba állunk a parkoló autónk felé. Hol dumálunk, hol csak csendben bandukolunk. A vége felé kezd el szállingózni a hó menetrend szerint. A falu határában családok szánkóztatják a csemetéket, milyen szerencsések, hogy itt van a kertjük végében a hegy. De hát mi is szerencsések vagyuk. Ha nem is váltottuk meg az általunk reggel felskiccelt világot, egy szép túranapot jegyezhetünk be legendává, majd végül semmivé halványuló emlékeink közé. Arcvonásom és modorom mindazonáltal határozottan kisimultabbnak érzem, ami aztán persze fokozatosan átmegy majd megint fogcsikorgatásba ha ráklikkelek a webkamerás oldalakra.
Aztán persze visszamentem nyáron...
Találkozás reggel ötkor Pesten, kilenckor már a dreistetteni parkolóban megszabadulunk polgári gönceinktől és túraöltönnyel tiszteljük meg a napot. A Währinger Steig beszállása valóban pár perc, tovább tartott molyolni a túrabotok teleszkópjaival. Előttünk egy háromfős osztrák társaság nyomul, mire magunkon tudjuk a beülőt és a többi szükséges felszerelést, már el is tűntek. Most vagyok itt először, annyit tudok, hogy C-s meghogy 70 méter de inkább kevesebb. Nagy lendülettel nekiugrok, kibillenek, beakad a karcsi a békába, szerencsétlenkedek, aztán végre egymásba marnak a fogaskerekek és megindulok felfelé. Nem is kívánok többet írni a steigről, rövid de klassz, frankó oldott mészkő, megkerülhető turistaúton, gyerekeknek túl nagyok a lépésközök. Az is kész csoda hogy összehoztam belőle másfél perc filmet mosóporreklám nélkül.
Térképünk nincs, meglepő módon nem is vitatkozunk rajta ki miatt nincs, klassz havas az erdő, örömtúra a mai. Érzésre meg az emlékeinkből próbálunk a fennsík széle mentén haladni a jelzett utakon. Bekeveredünk egy rövid láncos-lépcsős szurdokba is, van valami neve is, amit sebtiben el is felejtek, mint bármi gutentag-nál összetettebb hangzású német kifejezést. Sógorék pedánsak a maguk módján, kihelyezett móricka ábrázolások a környék útjairól minden kilométeren. A vendéglátó egységek is rendre követik egymást, alkoholüzemű túrázóknál nem kell hogy a hátizsákba ömlesztett laposüvegek sokasága csörömpöléssel rombolja a természeti lénnyé transzcendentálódás meditatív hangulatát. Ágakon vastag zúzmara, még a bágyadt napfényben is ragyog a világ körülöttünk. A terep lágyan hullámvasutazik, változatos beszédtémákkal ütjük el az időt, időnként a turistaút kibukkan a fennsík szélén, ahol a leszakadó fal pereméről elénk táruló fátyolos panoráma jelzi hogy ez azért mégsem a hazai dombvidék. Egy fedett helyen megállunk a gondosan bepakolt hazait kalóriára váltani, közben tippelgetünk mi is lehet ez a kunyhó, végül a mészégetőt hozzuk ki győztesnek.
Innen már tényleg csak pár perc a skywalk - aki tudja úgyis tudja, aki nem tudja, annak meg magyarázatként annyi, hogy egy 200 méteres mélység fölé kinyúló háromszög alakú fémpodesztről van szó, ahol osztrák nyugdíjas csoportok az itthon közhelyszerű időskori egszisztenciális fenyegetettség hiányában a tériszonytól vezérelve pörgethetik fel a vérnyomásukat a háziorvosuk által bölcs pillantással nyugtázott higanymilliméter érték fölé. De ne legyek sznob, én is roppantul élvezem a dolgot, noha munkámból adódóan kisebb dimenziókban rendre megélem a szellős rácsos pódiumokon való vigéckedést. Mindezen túl egy kedvező perspektíva nyílik innen a HTL-steig felső szakaszára, ami nem kis polemizálásra adott lehetőséget. Időben elkalibráltuk magunkat, így azt gondoltuk a HTL-nek cak a felső részét járjuk be, illetve gondoltuk idáig, mert a látvány hatására bizonyos kételyek merültek fel. Legalábbis Miklósban, akit zavart a felső lejegesedett rész, én eltökéltem magam, ha már itt vagyunk akkor beszállunk. Álláspontjaink nem látszódtak közeledni egészen addig, míg ki nem sétáltunk a steig tetejéig. Itt a pár méter lejegesedett részen túl úgy tűnt a felső pár méter kábel is mintha le lenne bontva, és már én is vállalhatatlannak tartottam az egészet nem kis csalódással a szívemben.
De várjunk csak egy percet! Van itt még egy rövid ferrata: az E kategóriás Blutspur. Ez nekem úgyis kimaradt múltkor, úgyhogy újra melegség gyúlt zsigereimben. Lesétáltunk egy tekergőző ösvényen oda ahol a HTL és a Blutspur elágazik. A Blutspur kezdetén a drótapplikátorok megengedték maguknak azt a tréfát, hogy az első vasat meglehetősen magasra helyezték, nehogy valaki babakocsival arra induljon el esetleg. Miklós erre is csak legyintett, hogy kár bepróbálkozni, meghát esetleg ha hágóvasat és csákányt hoztunk volna meg ilyenek. Micsoda? Itt drájtúlingozni? Megy ez, figyelj csak - mondtam magamban és beöltözködés után a lépéseket és fogásokat keresve araszoltam fölfele a sziklán. Itt is van karnyújtásnyira a drót, tessék. Még legalább három méter - szólt mindez barátom narrációjában. Na várjunk csak itt egy fogás balra aztán csak ide kéne lépni, de ez magasan van, ez meg jeges, na de nézzük így jobbról, a túróba mi a francot lehet itt megfogni, ok, békesség, nézzük csak még egyszer, na innen akkor, mi is lesz ha innen dobok egy hátast? Na nem, ilyen nem lesz, hiszen nem is erre megyek hanem merre is, az ott pedig legalább egy kétujjas lyuk, de ki nőtt ilyen magasra, én nem az biztos, na de ha itt betámasztok a bakanccsal, terheljük csak meg, na betojtam ne tovább, pedig ez a jó, na még egyszer egy kicsit arrább, hát nem, ez ciki mindenképp, visszafordulok, és nem, jobbra biztos ennyire ótvar? Biztosan. De ha meglépném azt a peremet amihez csak valahogy oda kéne kapaszkodni, porolom a havat kézzel, csak bujkál itt egy lépcsőfok, amire egy elefánt is fellép, nem? És nem. Mindezzel percekig szórakoztattam társam, mire megalázottan visszafordultam. Persze nem fogadom el a dolgot, ez nem foghat ki rajtam, biztos van megoldás, ami kiböki a szemem csak nem veszem észre. Azt hiszem az utóbbi évek nem csak a pocakeresztéssel teltek, de fejben is meggyengültem, nem merek rizikózni, illetve ott is rizikót látok ahol nincs. Vagy csak korábban voltam egy szerencsés vakmerő ördög. Egyáltalán mire ez az egész, figyel valaki, fizetnek érte, ki a fenének akarok bizonyítani? Pedig nem utálok veszteni. Általában, de nem most.
Morgolódva veszem le a beülőt és pakolom el. Nyáron visszajövünk, magyarázkodom, de ez is szánalmasnak hat. Sovány vigasz, hogy megkeressük a Blutspur tetejét és ennek is horror a kiszállása a jég miatt. Nem ezen múlott. Az egyik vendéglő teraszán jól szituált káeurópai vendég módjára elszopogatjuk a termoszunk utolsó teamolekuláit és irányba állunk a parkoló autónk felé. Hol dumálunk, hol csak csendben bandukolunk. A vége felé kezd el szállingózni a hó menetrend szerint. A falu határában családok szánkóztatják a csemetéket, milyen szerencsések, hogy itt van a kertjük végében a hegy. De hát mi is szerencsések vagyuk. Ha nem is váltottuk meg az általunk reggel felskiccelt világot, egy szép túranapot jegyezhetünk be legendává, majd végül semmivé halványuló emlékeink közé. Arcvonásom és modorom mindazonáltal határozottan kisimultabbnak érzem, ami aztán persze fokozatosan átmegy majd megint fogcsikorgatásba ha ráklikkelek a webkamerás oldalakra.
Aztán persze visszamentem nyáron...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése