Magas-Tátra

Hát ezt is korábban kellett volna leírni, most aztán bogarászhatok az emlékeimben. Eddig a magyarázkodás, miért is beszélek össze-vissza.
Szóval Magas-Tátra, Sátán-kuloár, tél, egyedül.
Semmi logikus indok nem létezik miért.

Az Y-elágazó bal szára a cél

2003-ban, vagy mikor már voltam itt Kálmánnal, akkor kitaláltam hogy valami miatt érdekelnek a kuloárok és vettem mászóvasat és két szerszámot. Életem egyik meghatározó túrája volt a Menguszfalvi-völgyben ez a két nap, a Sátán keresztezése, majd a Sátán kuloáron le, másnap a Pokol-csorba. Aztán persze kitaláltam hogy egyszer majd fölfele is, van egy hosszú lista a fejemben be is ragasztottam egy postitet. Sok téli nap talált azóta a Tátrában de valahogy mindig más volt a cél. Aztán volt egy alkalom, mikor nekivágtam, de gyakorlatilag lavinanyomokból állt a hegyoldal és betojtam.
Idén aztán láttam pár képet a fórumon, hágóvasak karcolják a hó tetejét, hibátlan hólejtő támad a hegynek, majd hóerecskévé szűkülve felszalad a hágóba. Tényleg perverzió, de nem tudom kiverni fejemből a képet. Kezdem azt hinni tényleg valami alvilági babonás hatalma van a hegynek. Mi a fenét akarok ott? És leginkább miért egyedül? Miklós simán jönne ha szólnék, de nem most nem. Tutira taposná a nyomokat, meg jókat dumálnánk, de ez most másról szól.
- Csak most utoljára egyedül - győzködöm a józan eszem.
Még most sem tudom mi hajtott, valami teljesítménykényszer, valami vágy hogy csak én és a hegy. Egyfajta fair play, amiben minden döntés és lépés az enyém.

ó drága aszfalt

Na ennyit a lelkizésről, tél vége, napok óta 1-es lavinahelyzet, szép idő, a felmelegedés napokon belül jön. Most vagy soha. Reggel indulok otthonról, parkolás a Poprádi-tó alatti vasútmegállónál. Az órás aszfaltutas séta hangol a hegyekre, majd leágazás a havas turistaösvényre. Három sítúrázó elsöpör előre, egy műkedvelő turista szuszog egy fatörzsön ülve, kiérek a fák közül és magam vagyok a kedvenc képemmel - a Menguszfalvi-völgy és a Bástya-gerinc. Ahogy erősödik a nap, gyengül a hó tartása, a kuloár aljához érve a kósza nyomok is eltűnnek.
Felvázolom magamban az utat, három szakasz morénától morénáig, majd a kuloár szájáig, onnan majd meglátom. Irány a lejtő. Monoton tempó, besüppedések, de a nagy morénamező egyre közelebb. Ott egy kis pihi, majd folytatásban a következő szakasz, ami már meredekebb. Próbálgatom hogy jobb, végül toronyiránt megyek. Nap erősen süt, arcom kézfejem bekenve, a  hó hűvössége enyhít. Magasabbra érve a szokásos illúzió áldozatának érzem magam: az alulról rövid szakaszocska valójában hosszú, pedig a lejtő egyre meredekebb, a legalsó szakasz innen nézve vízszintes, mint egy biliárdasztal. Hogy tudok örülni az utolsó kis hómentes szigetnek, boldogan nézem a Hincó-tó cirkuszvölgyét és a szemben levő csúcsokat.

Hincó felett az ég

Jól esne pihenni, de versenyt futok az idővel, a hó egyre lazul, minél előbb be kell érni az árnyékos szűkületbe. Van valami csúszásnyom, egy pár centis hótaréjjal, már ez elég, hogy a kevésbé napsütötte oldalon jobban tartson. Vicces módon terpesz helyett egymás elé helyezve a lábaimat lépkedek egy tíz centi széles vonalon. Az árnyékos rész közelebb és közelebb, és ez megy percekig. Végül csak beérek a szikla mellé, ülőhelyet nem remélhetek, állva eszek egy müzliszeletet, készül pár fotó, közben rettegek, hogy nehogy beejtsek valamit a feneketlen peremhasadékba. Ettől félek, de nagyon: hogy a kulcsomat egyszer beejtem egy csatornanyílásba. Itt ugyan nincs ilyen, de van helyette más lyuk. Aztán egyedül is vagyok, aminek örülök, de ugyancsak jólesik pár parányi pontot felfedezni a Koprován - a sítúrázók már csaknem feljutottak. Apró kötődés az emberi világhoz mégis kimondhatatlanul fontos ebben a pillanatban, nem mintha reálisan bármit is számítana.

highway to hell, türürü (AC/DC)

De jöjjön az igazi kuloár, a sziklafolyosó, a cudar lépcsőház a Sátán előszobájába. Már megint ez a sátánozás, gyönyörű itt minden, hóra se lehet panasz, ha ez a név nem lenne, nem bujkálna állandóan bennem valami zsigeri gyanakvás. 20-30 lépéses etapokban haladok, utána rövid pihenő, magam elé bámulva lihegek csákányaimra támaszkodva. Aztán elbambulok és egy kisebb kő vagy jégdarab koppan a sisakon, egyből felébredek, és jön az újabb 30 lépés. Lassan haladok, konstatálom, de nem érdekel. Mennyi szint van hátra? 200m? Ez 60 emelet. Ha minden emelet két perc akkor két óra alatt felérek a hágóba. Marad hát a lassú tempó. Sokadik pihenőmnél egy légy vergődik a hó felszínén. Vesztésre áll az életben. Próbálok kerülni minden analógiát magammal.

sorstársak

Folytatom hát ismét, a nap makacsul teret nyer az árnyékkal szemben, kihúzódok egészen bal oldalra. Már-már látni az út végét de a hó miatt egyre kevésbé haladósabb a menet. Magam alá taposok mindent és egy centit sem haladok. Na erre kalkuláljak emeleteket és perceket. Sose hittem volna, hogy sziklamászó mozdulatok mentenek meg egy kuloár közepén, de kitalálok egy sémát, hogy testemet túlfeszítve a lehető legmesszebb szúrom le a szerszámot, és kézzel húzva segítek be. Így már van mérhető haladás. Nevetségesen lassú, de van. Pár tucat méter lehet hátra, kemény lesz, de nem fordulok vissza. Tudom, hogy úgyis vissza kellene jönnöm és ezt ebben a pillanatban nagyon fájó elképzelni. Mindennél fájóbb. Nem érdekel hát az idő, felérek, mikorra felérek, majd hazavezetek sötétben.

stairway to heaven

Kézzelfogható közelségben a csorbát jellemző kapuként lezáró kőtömb. Erre itt egy minden korábbinál nehezebb hóakadály, nem adja magát könnyen az út. Én sem. Csákányommal elkezdem bányászni a hótömeget, lebontok a tetejéről vagy fél métert és a maradékot taposva haladok tovább. Már csak méterek és fenn vagyok. Négykézláb mászok át a kőtömb alatt és nyerek pillantást a Malompataki-völgybe, ahova a kuloár párja vezet le.
Megvan hát. De semmi eufória. Sosincs az első egy-két csúcs óta. Az út nem most lett meg, hanem mindig megvolt, otthon a képernyő előtt, vagy csak időnként elmerengve, meg itt a lejtőn a lépéseket számolgatva. Persze soha nem száz százalékra, és ezért vágok bele. És ezért nem is számít a siker, hanem sokkal inkább az, hogy megpróbáljam. Meg a pillanat hogy majszolhatok valamit, és játszhatom a semmittevőt itt a világ végén.

a Tátra televízió adását látták

további képekhez klikk ide gyorsan